Kálvin 1509. július 10-én született Noyonban, kb. 100 km-re északi irányban Párizstól, Picardiában. Apja a káptalan ügyésze volt, a gyermek Kálvin plébániai ösztöndíjjal tanult. Párizsban, Orleansban volt joghallgató s megismerkedett a humanizmus eszméivel, de a bibliai nyelvekkel is. 23 éves korában kiadta Seneca: „De clementia” c. művét, mely az uralkodóknak a méltányosságot ajánlotta a kegyetlenség helyett alattvalóikkal szemben. Ezzel valószínűleg a hugenották üldözésével szemben foglalt állást – egyenlőre még csak áttételesen és rejtetten.

1533-ban azonban, a Biblia és az egyházi atyák tanulmányozása következtében bekövetkezett megtérése, melyről így ír:

,,Nagyon bele voltam merülve a pápaság babonáiba úgy, hogy nem volt könnyű kiragadni engem ebből … Ezért az Isten belőlem hirtelen megtéréssel fogékony tanulót formált.”
(A Zsoltárok könyvéhez írt kommentárja előszavából)

Részt vesz a párizsi egyetem ifjúságának evangéliumi összejövetelein, sőt maga is tart bibliaórákat. Amikor barátját, Nicolas Cop-ot az egyetem rektorának választják, Kálvin írja meg a székfoglaló beszédét, a reformáció szellemében. A felolvasás alkalmával azonban botrány tör ki és Kálvinnak menekülnie kell. Három év (1533-36) bujdosás következik, ennek során egyebek közt Navarrai Margit, a király evangéliumi hitű nővére udvarában tartózkodik. A francia reformáció neves alakjai figyelnek fel rá. Baselben megírja és kiadja főműve: A keresztyén vallás rendszere (Institutio Religionis Christianae) első változatát (1536), mely egyszerre ismertté teszi nevét a reformáció híveinek táborában, így, amikor Genfen átutazik, a már idős Farel Vilmos nagynehezen rá tudja venni, hogy vállalja a városban előbb a lektori, majd a prédikátori tisztet.

Kálvin Genfben

Első genfi tartózkodása csupán két évig (1536-38) tartott. Bár eredetileg csak íróként akarta szolgálni az egyház megújításának ügyét – nem is volt felszentelt lelkész -, most mégis nagy eréllyel fogott munkához. Hitvallást ír (erre esküt kellett tennie a genfi polgároknak), egyházfegyelmi szabályokat dolgoz ki, hitvitákat folytat ellenfeleivel. Felismeri, hogy a jómódú genfi polgárok főleg azért fogadták el a reformációt, hogy így megszabaduljanak a savoyai herceg és püspök uralmától, de messze vannak még attól, hogy életüket is a reformáció szelemében alakítsák át. Nem hajlandó a kompromisszumokra, s amikor kényszeríteni akarják, hogy az úrvacsorát ne evangéliumi módon ünnepelje a gyülekezet, akkor ellenáll, vállalva a befolyásos polgárok haragját. Meg akarják ölni. Utolsó percben sikerül elmenekülnie a városból.

Strassburgba menekül, ahol 3 évig (1538-41) működik a francia menekültek lelkészeként. Ezalatt a Zsoltárok könyvéhez és a Római levélhez ír magyarázatot. Megjelenteti franciául is latinul írt főművét, tanácsadóként részt vesz a németországi római katolikus-protestáns teológiai vitákon és családot alapít. Felesége: Idelette de Bure.

Fun fact:

Martin Bucer német reformátor próbált Kálvinnak feleséget szerezni, mert Kálvin túl szégyenlős volt. Kálvinnak mindössze ennyi feltétele volt:

„A legfontosabb értékek egy nőben, amik megnyerik a lelkemet, az a kedvesség, a tisztaság, a választékosság, a takarékosság, az alázat – s legyen olyan, aki törődik egészségem állapotával is”.

Sima ügy…

Közben a genfieket Sadoletus bíboros levélben próbálja visszahódítani a római egyháznak. A város érzi, hogy olyan valaki tudna válaszolni a bíboros levelére, mint amilyen az általuk elűzött Kálvin volt. Követséget küldenek tehát hozzá Strassburgba és visszahívják, elfogadva feltételeit. Visszatér és megkezdődik második genfi munkássága (1541-64), mely haláláig tart. 

Kálvin genfi rendelkezései

Visszatérése első évében megvalósítja az egyháztanács (consistoire, konzisztórium) intézményét, mely 12 választott presbiterből és a lelkészekből állt. Talán az őskeresztyénség óta ez volt az első egyházi testület, mely nem a püspökök és nem a klérus fennhatósága alatt állt! A genfi konzisztórium a presbiter-zsinati református egyházalkotmány modelljévé vált szerte a világon. Megírja az egyházi törvénykönyvet (Ordonnances ecclésiastiques), a liturgiát, a híres Genfi Kátét. Főművét, az Institutiót, egyre inkább bővítve adja ki (1536, 1539, 1543, 1559.), míg négy, hatalmas könyvvé terebélyesedik. A művelt világ csaknem minden nyelvén megjelent, magyarra Szenei Molnár Albert fordította le 1624-ben. Közben elszánt küzdelmei voltak különféle ellenfelekkel, akik ellen keményen fellépett. A város kapitányát pl. száműzetésbe kényszerítette, több tekintélyes polgárral együtt, mert a szigorú életmód bevezetése ellen lázadoztak.

Ugyanakkor menedéket talált Genfben a hazájukból elüldözött hugenották és más nemzetbeli reformátusok sokasága. Az eleve elrendelésről vallott felfogása mellett legtöbb ellenséget szigorú egyházfegyelmi elvei és gyakorlata szerezte Kálvinnak. Amikor Miguel Serveto (Szervét Mihály) spanyol orvos, a kisvérkor felfedezője, aki a Szentháromságot tagadta – ezirányú könyvei miatt a viennei püspök törvényszéke halálra ítélte, de sikerült elmenekülnie – Kálvin figyelmeztetése ellenére Genfbe jött, a genfi tanács, több reformátori központ (Wittenberg, Bern) véleményét kikérve, máglyára küldte őt. Bár sem Serveto elfogatását nem Kálvin rendelte el, sem halálos ítéletét nem ő hozta, mindezzel ő is egyetértett. Tanításának késői követői ezzel a magatartásával nem értetek egyet és engesztelő emléktáblát helyeztek el Serveto síremlékénél.

Amikor 1555-ben a városi tanácsban Kálvin párthívei győztek, a reformátor elismertette a városi hatóságokkal a konzisztórium függetlenségét. Kálvin döntő szerephez jutott mind a város, mind az egyház vezetésében. Hatására a „könnyelmű Genf” puritán, fegyelmezett és kitűnően szervezett, erős várossá, a reformáció egyik központjává lett. Ennek egyik velejárója volt az, hogy a kocsmákat bezáratta!

Kálvin az egyetemes egyháztörténelem legtöbbet alkotó Szentírás-magyarázói közé tartozott. Csaknem az egész Bibliát végig magyarázta tudományos kommentárjaiban és igehirdetései során. Vasárnaponként folytatólagosan vette sorra a Szentírást. Amikor 3 évi száműzetés után visszatért Genfbe, első prédikációját így kezdte: „A múltkor ott hagytuk abba, hogy…” és folytatta 3 évvel azelőtti igehirdetését! Fáradhatatlan volt pásztori (lelkigondozói) munkájában. A betegeket, haldoklókat rendszeresen látogatta, levelezésben állt hitük miatt bebörtönzött férfiakkal és nőkkel, akiket bátorított és vígasztalt. Pl. így: „Az Istennek minden gyermeke imádkozik Önért… Bármi történik is, mi reméljük, hogy az Úr fogságukat jóra fordítja…„

Kálvinnak nagy szerepe volt abban, hogy a Luther és Zwingli által képviselt úrvacsoratan közeledjen egymáshoz. 1529-ben ugyanis Luther és Zwingli Marburgban találkoztak egymással, 15 pontban ütköztették a reformációval kapcsolatos tételeiket. A találkozó majdnem teljes sikerrel zárult. 15 pontból mindössze egy pontban nem értettek egyet: ez az egy éppen az úrvacsora-tan volt. Luther még közelebb állt a katolikus felfogáshoz – vagyis hogy Krisztus test szerint van jelen az úrvacsorában -, Zwingli viszont ezelől radikálisan eltávolodott. A kérdés az volt: jelen van-e Krisztus az úrvacsorában. Ezt a kérdést Kálvin oldotta fel, mert ő azt mondta, hogy Krisztus jelen van az úrvacsorában a Szentlélek által (!), és ugyancsak a Lélek által tesz késszé és hajlamossá arra, hogy az Ő akarata szerint éljünk. Nem véletlenül hívják Kálvint a Szentlélek teológusának.

A reformáció ügyében fél Európával folytatott levelezést. Igen jó szervező volt. Fontos tette volt a Consensus Tigurinus (Zürichi Egyetértés, 1549) című hitvallás, amit Heinrich Bullingerrel, Zwingli zürichi utódjával együtt alkottak. Ez az irat ugyanis a német és a francia ajkú Svájc reformátorainak egyessége volt. A Genfi Akadémia, melyet 1559-ben alakított ki egy alsóbbfokú iskolából, már az első évben 900 ifjút fogadott és később Svájcon kívül a szomszédos és távoli országoknak képzett kiváló lelkipásztorokat.

Kálvin egész életében küzdött gyenge testalkatával, betegségekkel. Csak hivatástudata és akaratereje tette képessé, hogy törékeny szervezete ellenére ilyen sokat dolgozzon. 1564 május 27-én halt meg. Előzőleg a presbitérium és a városi tanács elé vitette magát betegágyán, együtt úrvacsorázott velük, bocsánatot kért tőlük, ha valamiben vetkezett volna ellenük és ő is mindenkinek megbocsátott. Halála után munkáját utóda, Theodore Béze (1519-1605) folytatta.

Tanítása és hatása

Ha Luther adta a reformációnak a vallásos élmény közvetlenségét, úgy Kálvin érdeme volt a reformáció tanításának rendszerbe foglalása és védelme. A teljes Szentírást tartotta a keresztyén hit alapjának. A teológia lényegét Isten szuverenitása (korlátlan teljhatalma) és dicsősége hirdetésében látta. Az egyháznak küzdenie kell azért, hogy a világban Isten akarata érvényesüljön (theokrácia). Lutherrel együtt vállalta a kegyelemből hit által történő megigazulást, a hangsúlyt azonban az isteni eleve elrendelő (predestinációs) kegyelemre tette, amelyre feleletként a keresztyén ember hálából egész életét Istennek szenteli és az ő dicsőségére igyekszik élni. Úrvacsoratanában összekötötte Luther és Zwingli eltérő felfogását: Krisztus valóságosan jelen van az úrvacsorában, de nem materiálisán, hanem Lelke által, hatásában. Az egyházi élet szervezésében megvalósította a gyülekezet önállóságát a világi hatóságokkal szemben és a feladatoknak megfelelően négy egyházi tisztséget vezetett be (lelkipásztor-presbiteri, tanítói, egyházfegyelmi és diakóniai). Hatása az akkori egész Európára, sőt Dél-Amerikára is kiterjedt. Legerősebben Franciaország, Skócia és Hollandia reformációjára tudott hatni, az előbbi helyen a szenvedésben kitartó, erős kisebbségi, az utóbbi helyeken pedig államegyházzá váló többségi református egyházak születtek. Kálvin hatása a magyar nemzetre felbecsülhetetlen értékű: lelki, tudományos és egyházszervezési tekintetben egyaránt.

A lutheri négy sola-hoz (Sola Fide – egyedül a hit, Sola Gratia – egyedül kegyelemből, Sola Scriptura – egyedül a Szentírás, Solus Christus – egyedül Krisztus) Kálvin hozzá tette a magáét teljessé téve a felsorolást: Soli Deo Gloria – vagyis: egyedül Istené a dicsőség!

Jelmondata a következő volt: „Szívemet égő áldozatul az Úrnak szentelem!„

Forrás: Tóth-Kása István – Tőkéczki László: Egyháztörténet 1.