Sík Sándor: Két imádság / I. Gyónás után
Kányádi Sándor: Az én Miatyánkom
Móra Ferenc: Esti imádság a háborús gyermekszobában
Balassi Bálint: Adj már csendességet
Sík Sándor: Két imádság – I. Gyónás után
Áldd lelkem, áldd, fennen magasztald
Uradat, aki megvigasztalt.
Jézust, jóságos pásztorod,
Ki érted messze vándorolt,
Ölébe vissza sírva hítt,
Aklába vállán visszavitt.
Mert szenny közt, gaz közt görnyedeztél,
Sertések étkén töltekeztél,
Arcod ten öklöd tépte-marta,
Angyalod arcát eltakarta.
Ki vétkeid vérzettje volt:
Jézus tehozzád lehajolt,
Magához némán fölemelt,
Szegény lélekre, rádlehelt.
És engedett a durva kéreg,
Felujjongott a lelkem: Élek!
Szívem aszályos sivatagja
Új élet kútfőit buzogja.
Mélyből lobog föl új meleg,
És ébredeznek énekek.
Pattanj fel ajkam néma zára
A szabadultak új dalára!
Egekbe hass, te meglelt ének:
A szabadítás Istenének.
Uram, kinek omló malasztja
Mi vétkeinket túlvirrasztja,
Ki előtt bűnnél több a bánat,
Ítéletnél a bő bocsánat,
Ó fogyhatatlan Irgalom,
Tiéd a szívem és dalom.
Engedd, előtted híven járjak,
Akaratodra rátaláljak,
És ne vétkezzem soha többé,
Áldjalak Téged mindörökké.
Kányádi Sándor: Az én Miatyánkom
Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senkise,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe:
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba – reményteljesen,
S fohászkodj: Mi atyánk, Ki vagy a mennyekben.
Mikor a magányod ijesztően rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram! Szenteltessék meg a Te neved!
Mikor mindenfelől forrong a „nagyvilág”,
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor szabadul a Pokol a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó „Lélek”, ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, – hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram! Jöjjön el a Te országod!
Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól meggyötörve…
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, hajtsd meg a homlokod…
S mond: Uram! Legyen meg a Te akaratod!
Mikor a kisember fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a „gazdagság” milliót költ, hogy éljen,
Ó, „Lélek”, nem csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed,
S kérd: Uram! Add meg a napi kenyerünket!
Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, sőt ellen támadsz,
Mikor lázad benned, hogy tagadd meg „Őt”…
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet:
Uram! Segíts, s bocsásd meg vétkeimet!
Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magadat,
S később rádöbbentél, hogy kihasználtak…
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el teremtődnek:
Uram! Megbocsátok az ellenem vétkezőknek…
Mikor a „nagyhatalmak” a békét megtárgyalják,
Mikor a BÉKE sehol – csak egymást gyilkolják!
Azt kérded: Miért tűröd ezt?! Istenem! MIATYÁNK!
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj:
Lelkünket kikérte a „Rossz”, támad, tombol!
Uram! Ments meg a kísértéstől! Ments meg a „Gonosztól”
AMEN
UTÓHANG
S akkor szólt a Mester, kemény szelíden:
Távozz, Sátán! Szűnj vihar! Béke, csend legyen!
Miért féltek ti, kicsinyhitűek?
Bízzatok! Hiszen Én megígértem nektek,
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!…
Hűséges kis nyájam, Én Pásztorotok vagyok,
S a végső időkig Veletek maradok!
AMEN
Móra Ferenc: Esti imádság a háborús gyermekszobában
Ki fényesebb vagy, mint a csillagok
S oly nagy, amilyen kicsi én vagyok,
Én nem tudom, mi az a háború,
De látom, hogy mindenki szomorú.
A katonák dolgát se értem én,
Csak a könyűt édes szülőm szemén
És reszketek, mint a fiókmadár –
Uram, a háborút parancsold vissza már!
Hogy miért bocsájtottad szabadon,
Szent akaratod én nem kutatom –
De ládd, azóta meghalt a derű,
A kenyerünknek íze keserű,
Még a kakas-szós hajnal is setét,
Hallgatni félek este a mesét,
Álmomba mindig ég a babavár –
Uram, a háborút parancsold vissza már!
Térdelve kérlek, szóm zokon ne vedd,
Hisz hogy szállhassak pörbe én veled:
De fű, de fa, de sok madárhalott,
Jó isten, téged mivel bánthatott?
S örömed abba néked lehet-e,
Hogy árvával van a világ tele,
Ki azt se tudja, hogy ő árva már? –
Uram, a háborút parancsold vissza már!
Ki ott villámlasz a kardok hegyén,
Mint a nagyoktól sokszor hallom én,
Az emberszívbe költözz már bele –
Az istennek csak ott lehet helye.
Nőjjön virág a holtak sírjain,
Az élőnek ne légyen élte kín,
Áldva nézzen föl rád a földhatár –
Uram, a háborút parancsold vissza már!
Nagy-nagy rémek űztek,
már mindent bejártam:
végső menedéknek
Istennél megálltam.
S lám az Isten nékem
sziklaszilárd vért lett,
gond meg nem találhat,
baj hozzám nem érhet,
mert az Isten nékem,
míg másnak csak támasz,
nekem menedékem,
végső menedékem!
Míg örömben jártam,
nem leltem meg Istent.
Rá csak most találtam,
hogy elveszték mindent.
Ilyenek vagyunk mi,
gyarló földi férgek,
úgy térünk csak Hozzád,
bánatok ha érnek,
szertekuszált álmok,
széttépett remények.
Rátaláltam én is
szörnyű-szörnyű búban,
Atyai szavára
most, hogy rászorultam,
nagyon rászorultam.
Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, főre, szétmáló göröngyre, –
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.
Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.
De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.
Balassi Bálint: Adj már csendességet…
1 Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet, kit sok kín fúr!
2 Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére!
3 Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet teljesíts meg!
4 Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló.
5 Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást ereszthet-e?
Engem, te szolgádat, mint régen sokakat, ébreszthet-e?
6 Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem igéd szerint,
Megadod kedvessen, mit ígérsz kegyessen hitem szerint,
7 Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát;
8 Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván, bú s kín nélkül!